Madárnak nézve

A ma reggeli családi történetről az jutott eszembe, amikor egyszer egy tréninget tartva, késő délután megkérdeztem a hallgatókat, hogy tudják-e miért fogunk most szünetet tartani? A kínos csend után az egyik hallgató végül azt válaszolta halkan, hogy „biztos azért mert, látod, hogy mennyire fáradtak vagyunk!” Mondtam neki, hogy ”nem; az, hogy fáradtak vagytok, nem érdekel olyan mértékben mint gondolod. Én itt dolgozom egész nap, szintén nagyon fáradt vagyok, és erre még külön rátesz, hogy (kicsit) leitattatok előző este. Szóval, azért tartunk szünetet, mert rá akarok gyújtani.”

Kiváló példa ez a feltételezésekre. Mennyi, de mennyi magánéleti és üzleti hiba követődik el, mert nem igazoljuk az akár jogos feltételezésünket.

Reggel pedig az történt, hogy a lányomhoz beosonván, halkan melléfeküdve simogatással együtt énekelni kezdtem a „Jó reggelt, itt a tej öltözködni kell, szervusz paplan, szervusz párna, most már kelni kell” családi ébresztőt. Erre huncutul elmosolyodik, felpattan és rohan ki a szobájából. Én meg utána, hogy hova megy, a flegma, „le (az emeletről), mesét nézni” válasszal. És ekkor elgurult a gyógyi. Utána szóltam, hogy nagyon de nagyon szégyelje magát, hogy én ilyen lelkesen keltem, ő meg még csak egy puszit sem ad és mit képzel és azzal otthagytam a lépcső tetején és elmentem a fürdőszobába.

Amikor a szokásos reggeli cuccok után mennék le, látom, hogy ott ül és nagyon-de-nagyon szomorú. Kezébe temetve a fejét egy 2,5 éves tömény bánatot láttam csak. Hiába, a „de mi a baj”, „megsimogassalak?”, „apa nagyon szeret” szövegek, semmi. Talán 10 perc telhetett így el, ülve egymás mellett, alatt, csöndben (az ő részéről mindenképp), amikor felé hajolva azt mondtam, hogy

„Az a baj, hogy tegnap levágtam a füvet. Ugye?”
Nemleges fejrázás.

„Akkor az a gond, hogy túl puhára sütöttük a húst! Ugye?”

Nemleges fejrázás, ami már nagyon jól megy és folytatta is a két újabb barom megjegyzésemre is.

„Látod, bármennyit mondhatok, nem fogom kitalálni. Mit szólnál, ha te mondanád el, miért ülsz itt szomorúan?”

Nemleges fejrázás - rutinből.

„Ok, akkor ne mond el, talán ebben a helyzetben az lesz a legjobb, ha inkább belesúgod a fülembe!”

ééés erre: „Az,      az,     az, hogy mennyünk le!”

„Persze drágaságom, menjünk le!”

És akkor felkaptam és sok csókkal levittem. Lent meg kakaóval jött a mese. Ennyi. Tollas Attila

Kurva szar a kedvem de próbálok szépen beszélni. Kivagyok! Írhatnám, hogy "kaptam a sorstól egy büdös nagy pofont" és ugyan belehalni nem fogok, de ez nem vicces. Legfeljebb sírva lehet rajta röhögni. A sztori azért nem, mert kár, hogy a magyar valóságot mutatja be, az érzés meg azért nem, mert ha választani lehetne, akkor inkább a pálca egyik oldalán sem állnék. A hihetetlen igazság az, hogy még mindig nagyon sok olyan vállalkozó dolgozik itthon, aki számára nemhogy a kézfogás, de még talán egy szerződés sem jelent semmit.

Ott kezdődött, hogy drift autóverseny témakörben megállapodtam egy szponzorral egy támogatási keretről. A cég, egy nagyobb építőipari cégcsoport tagjaként tevékenykedik ÉSSS elkötelezett híve az egészséges táplálkozásnak MEEEEG a magyar élelmiszereknek. Egy Zrt! A vezetője egy rendezvényeket szervező cégben is tulajdonos pali, aki szerintem már 2 hónappal ezelőtt is pontosan tudta az összes érvet, miért nem akar támogatni. Merthogy a tárgyalások akkor indultak. Én kértem egy összeget, amire válaszul a „mi nagyon gondosan átszámoltuk és megvizsgáltuk” után, egy pofátlanul alacsony árat mondott be. Ezt sem tisztán támogatásként, hanem úgy, hogy majd árulja a hunburgert és abból kapunk egy százalékot.

Mondtam neki, hogy küldje át írásban, majd pár perc múlva visszahívott, hogy nyaralni megy és ha nem bánom, akkor majd ha hazajön. Tulajdonképpen miért is bánnám, egy ekkora cég első emberének a szavára bővel lehet adni.

Eltelt pár hét és érdeklődtem, hogy kipihente-e a nyaralást és mikor folytatjuk? Talán gyanúsnak kellett volna lennem, hogy a válasza az volt, hogy ő várta az én jelentkezésem, meg, hogy nem tudja igazából, mi a magyar élelmiszer és a magyar versenyzők közötti kapcsolódási pont. Nem azonosult a benzingőzzel, a gumifüsttel és bár nagyon nagy autót vezet, szerinte mi károsak vagyunk ők meg hasznosak.

A következő találkozón már sokkal élesebben tartotta magát az általa mondott összeghez, úgy hogy egy forinttal sem akarta megemelni. Ekkor hagytam kicsit beszélni a kollegámat és átgondolva, azt az ajánlatot tettem neki, hogy legyen az általa mondott összeg és százalék, én pedig beszedem a pénzt gyártóktól. Olyan termékeket adnak majd el, amik beleillenek a magyar portfóliójukba, így nem sérül az alapelvük. Én meg felhívom a gyártókat (sör, üdítő, víz) és tőluk kérek pénzt a kizárólagos termékeladásért (akár termékben) és a helyi reklámért. Szerintem nem rossz elérni kb. 10.000 embert, akik helyben fogyasztanak, úgy, hogy 14 országból érkeznek nemzetközi top versenyzők és a hozzájuk kapcsolódó média.

4 nappal később, a megbeszéltek szerint hívtam és azt mondta, hogy „mi nagyon gondosan átszámoltuk és megvizsgáltuk” de még hozzátette, hogy „és nem fogunk részt venni benne… Azért, mert nem látjuk a média jelenlétet, nincs rádió és óriásplakát.” Huhh. Baszki, ekkora bullshit-bingót 4 éve nem hallottam, még a több száz tréning résztvevőtől sem.

Ez másfél héttel a rendezvény előtt volt. Talán fölösleges magam abba az illúzióba kergetnem, hogy egy ilyen palinál az írásos anyagnak igenis van ajánlati kötöttsége, de a hibát mégis ebben látom. Egy festővel képes vagyok írott ajánlatot csináltatni és szerződést kötni - hát, úgy tűnik, mindenkivel kell. Meg persze soha nem szabad egy lábon állni, mert mi nem vagyunk gólyák.

Szóval, kedves magyar élelmiszer gyártók: óvatosan, óvatosan, a látszat csal, itthon nem él a „gentleman agreement”!

Azért még két kérdés:
1, én vagyok még mindig szupernaív vagy tényleg ez az általános viselkedés a kis hazánkban?
2, miért olyan nehéz „nemet” mondani?

Jaaa, azt is kérdeztétek páran, hogyan sikerült rávennem Majkát, hogy szerepeljen a klipben? Tök egyszerű: felhívtam és kértem, hogy szerepeljen a klipben. Mondta, hogy nem szereti a benzingőzt meg a gumifüstöt, de ok. - ésss profi volt a forgatáson! (link a kliphez)

Kommentelni nagyon is szabad!!!

Szeretitek? Baromi olajos, tömény, utána meg a „jaj, meghalok, tele vagyok” érzés. De baromi jó néha befalni egyet. Van ugye fokhagymás, a sajtos meg a tejfölös meg ezek kombinációja, meg persze a lángos specialistáknál még vagy ezer féle. Ahol azonban legutóbb ettem, ott pont olyan nem volt, amit én akartam. Aki közelről ismer, azt alapvetően nehezen tudom rávenni, hogy étterembe jöjjön velem és ugyan az alábbi sztori nem étteremben zajlott, azért nem tudtam meghazudtolni magam.

A közepébe csapva, megérkeztünk a lángososhoz, ahol a külső táblán két méter magasságban csak variációk voltak felsorolva. A néni, egy régről ottfelejtett, kiszolgálni pont tudó hölgy azonnal ránk is csapott, hogy mit adhat. Mivel egyrészről sem kedvem nem volt elolvasni a fali novellát másrészről már megint túl gyorsan jött a kérdés, harmadrészt tudtam én, hogy mit is akarok, már daráltam is válaszom:

- Nem, tudom, hogy van-e kiírva töltött lángos, de én ilyet kérek. Ha nincs, akkor meg elmondom, hogy hogyan kell csinálni.

(Megjön Marika hátulról.)

- Csókolom drága, azt mondja a hölgy, hogy ő nem tud töltött lángos csinálni én meg már értem, hogy miért nem. Gondolom Ön tetszik lenni itt a lángos gurunak.

Wow. nem semmi mi? Készült is. A töltött lángos egyébként meg azért jó, mert a sajt szétolvad benne és egészen földöntúli így beleharapni. De volt még élményem. Eddig soha nem ittam automatából mért bort. Odateszik a deci mérőt a csap alá, hátratolják, mint egy üdítős cuccnál, kattogni kezd de bor jön ám belőle. Na, ez az igazán WOW! Tollas Attila

Arra ébredtem 2 napja éjjel, hogy a mutatóujjammal tövig nyúlkálok a bal fülembe. Nyilván, ébredni sem kellemes így, de ami másnaptól következett, az a katasztrófa jegyében telt. Valahogy a kor előre haladtával nőtt a fájdalomküszöböm, de a fülgyulladás kiver minden biztosítékot!

Volt egy üzleti megbeszélésem a délelőtt folyamán ami alatt azt vettem észre, hogy a teljes dekoncentrálság vesz rajtam erőt, majd a végére eljött az az érzés, hogy inkább vágják le a fejem, mint tovább bírjam (hiába, csak egy pasi vagyok)

Na, ekkor elmentem orvoshoz. Pontosabban a Szigony utcai klinikára (még pontosabban: Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinika). Besétáltam és portás felé fordulva a következő beszélgetés zajlott - próbálom  a lehető legpontosabban idézni:

Ekkor arrébb álltam és azt éreztem, hogy a felment vérnyomásom miatt egyre jobban lüktet a fülem. Tényleg az a térdre rogyós fájdalom volt. Úgy éreztem magam, mint egy hős a filmben, aki 8 lövést kapott, ebből 3-at szívbe, 2 tüdőbe, de még elkúszik 500 métert és megnyomja a gombot, ami megmenti az emberiséget. Telefonálni kezdtem, majd a kapott info birtokában visszakúsztam a portáshoz:

Hiába, mindig a portásokkal van a baj és ha átjutsz rajtuk, már sima ügy! 5 perc múlva a Sára nővérhez kerültem (mert Barna doktor nem volt bent, de még csak elérhető sem volt). Azt mondta, hogy a reggel 8-as páciens még nem került sorra és tényleg, vagy 25-en ültek kint a váróban. Mondtam neki, hogy ha nem vizsgálnak meg ilyen protkóval, akkor addig vinnyogok kint a padon fekve, míg mindenki haza nem megy félelmében.

További negyed óra múlva már a gézcsíkkal a fülemben álltam a gyógyszertárban (egyáltalán nem gondoltam a szerencsétlen reggel nyolcasra), váltottam ki a Cataflamot és kérdeztem a gyógyszerészt (a reklámokból tudom, hogy őt kell kérdezni), hogy a középkorban, vajon hogy kezelték ezt? Mit csináltak, ha valakinek a víztől gyulladt be a füle. Azt mondta, hogy nem érte őket víz.

jaaa, úgy könnyű!

ui.: Az elmúlt pár napban Cataflamon élek, baromira fáj, minden nap megyek dokihoz, alig várom, hogy elmúljon és senkinek sem kívánom. Jaj, azt nem is írtam, ugyan a kapcsolat valós, de még soha nem találkoztam Barna doktorral (meg természetesen nem így hívják). Tollas Attila

Minden kedves ismerősömnek ajánlom a bejegyzést, aki pár hete aggódva írt a lelki békémért. Ezúton szeretném világgá kürtölni: megtettem az első lépést! Méghozzá olyan környezetben, amitől ügyfélként a kiráz a hideg.

Szóval, bank. A szükséges rossz. Ha pénz kell, akkor kábé a lelked eladásáról írod alá a szerződést. Semmi de semmi okom sincs, hogy szeressem őket. Az alábbi eset pedig továbbra sem segít ezen. Szóval ott ülünk az ügyintéző előtt, aki kifejezetten ostoba volt (nagyon komolyan!). Ez pedig engem nagyon tud irritálni. Csak hogy értsétek, mivé tudok válni ilyen környezetben, egy párbeszéd a vége felé:

Végül kiderült, hogy azért, mert a Fundamenta 1%-os díjjat számol fel az általad befizetett díj + az állami támogatás és egy esetlegesen felvehető hitel után (hogy miért, azt nem tudom, de ha igénybe akarod venni az állami támogatást, akkor ezt fizesd ki.). De én nem akarok hitelt felvenni könyörgöm. Akkor mi van? Kb. ez az ügyfelek átbaszása. Ugye nem gondoljátok, hogy meg mertem kérdezni?!

De a lényeg, a lényeg: a rögzített árfolyamhoz valamilyen oknál fogva újra kellett kötni a biztosításunkat de persze azonnal ajánlotta az Uniqa-t. Én meg mondtam, hogy csak lassan a testtel, mutassa meg mennyibe kerül ingósággal és anélkül, mi van ha nem itt kötöm meg stb. Na, erre már húzta a száját - dolgozni kell. Elém tesz ezt-azt, hogy azért jó itt kötni, mert akkor az engedményezést azonnal össze is tudja kötni a bankkal. Ééésss, itt kezdett el kattogni a gépezet az agyamban - beindul az egózás -, hogy mindent úgy mond, ahogy, neki kényelmesebb. Alig tudtam belőle kiszedni, hogy ha én akarom megkötni, akkor mit is kell tennem. Mikor, mit ad, mit kell a másik biztosítóval aláírattatni, visszahozni, visszaküldeni. Amit nem vele csinálok, az hosszú, bonyolult, körülményes. Basszus.

Szóval kellően felhúztam magam, mire sok-sok munkával és kemény koncentrációt követve (egyszer elrontotta és „véletlenül” egy teljes szerződést nyomtatott ki 10 oldalon) elém kerültek a számok. 2400 Ft negyedévente.

Meredten bámultam egy darabig, ránéztem a jobbik felemre és csak annyit mondtam neki, hogy „szendvics”. Ő meg erre annyira röhögött, hogy nem tudta abbahagyni. Az ügyintéző ekkor nézett a legostobábban amióta ott ültünk. Neki annyit tettem hozzá, hogy nem, nem szex, de most elmegyünk, ezt fogjuk kérni de majd csak akkor kötjük meg, amikor a szerződést is.
Tollas Attila

Mi is az a szuperegó? Azt nem tudom, de nekem van. Azt tudom még, hogy mennyire romboló és káros is tud lenni egy üzlet kapcsán. És azt is tudom, hogy mennyi buta szituáció alakul ki és mennyi de mennyi pénz úszik el miatta. Szóval az alábbi történet akkor igazán izgalmas, ha átfordítod a saját munkádra és rádöbbensz, hogy basszus, igaz.

Az történt, hogy szendvicset kellett vennem egy hétvégi rendezvényre. Méghozzá az én léptékeimben sokat. Elmentem hát személyesen a Lurdy ház szendvics „királyához”. Mondom az eladónak, hogy láttam a honlapon, hogy egy bizonyos mennyiség után ingyenes a kiszállítás Budapest közig határán belül és még ingyen üdítőt is kapok. Én azonban nem kérek üdítőt, hanem ingyen kiszállítást kérek a tököli reptérre. Erre, jött a szokásos, „ilyet nem lehet csinálni” „miért nem?” „mert ebben ő nem dönthet” „kiváló, akkor hívja ide azt, aki dönthet” beszélgetés.

Így röpke 5 perc múlva már a helyi menedzserrel beszélgettem. Elmondtam neki is, hogy mit akarok, majd azt mondta, hogy „jó, jó, de mennyi a mennyiség?” Aztán ebbe kicsit belelovaltuk magunkat, mert én hiába kérdeztem, hogy mennyinek kell lennie, ő váltig csak kérdezett vissza. Megmondtam hát, fel is vettünk egy rendelés félét. Gyorsan fejszámoltam, 45 ezerért akartam szendvicset.

A válasza az volt, hogy „Árlista szerint, ennél a mennyiségnél oda 1990 Ft a kiszállítás de megkérdezem a főnöktől.” Hát igen, ez akkora ügy, hogy a NASA teljes vezérkara szükséges a döntéshez.

Na mindegy, én várom, ő meg visszatér és azt mondja, hogy egy minimális díjat fel kell számolnia, mégpedig 990 Ft-ot. Tiszta őrület, de én ekkor még nyugodt voltam és értelmesen artikulálva magyaráztam neki, hogy „Ember, ha kapnék két üdítőt és én azt nem kérem, akkor az már majdnem 990 Ft. Ha meg hozzáteszem, hogy ha ilyen piti összegen nem lendül túl a főnök, akkor 1, nem itt költöm el a 45 ezret, 2, Nagytéténybe, a város határát jelző táblához kéretem a csomagot, ami meg már majdnem a reptér!”
„Tudom, értem,” - mondta - „akkor is ez van. Ez a főnöki döntés. Én pedig már csak 8 békés napig vagyok itt.”

Na itt elgurult a gyógyszer és mondtam neki, hogy akkor majd interneten rendelek és kapok üccsit is, meg a futár is várhat majd egy kicsit a határtáblánál.

Persze nem értem még el a forgóajtóig, amikor már tudtam mekkora ökör vagyok. 990 Ft. Ennyiért megyek haza és töltöm azzal az időmet, hogy keresek másik szendvicsest, hívok fel jó párat és reménykedem abban, hogy még péntek hatkor felveszik a rendelésem - szombatra. De, már csak azért sem mentem vissza! Bár adott 2% kedvezményt (és valószínűleg ital is lett volna benne), de nem adta oda az általam kért 4-et. A szemét mocsok. Én meg az igazi barom.

Szóval, végül megrendeltem egy másik cégtől. Ők voltak az ötödikek, akiket hívtam és még hajlandóak voltak szóba állni velem. Csak délig szállítottak (szemben a fenti céggel, aki akár du. 5-re is) és a volumen miatt, sajnos fel kellett számolniuk 990 Ft kiszállítási díjat. Jaaa, és picit drágábbak voltak a szendvicsek, kb. ugyan azért 49 ezret fizettünk.

Szuperegó. Ennyi.

Tollas Attila
u.i.: volt már velem ilyen egy szálloda kapcsán is. Ott is kb. 1000 Ft miatt utaztunk sokat. Persze nem tanultam belőle. Össze kell szednem magam végre!

Ez nem kötődik a tárgyaláshoz, de annyira szürreális nap volt, hogy el kell raktároznom. Van benne buli - ahová indultunk, mise - ahová kikötöttünk, öregezés és véletlenek folyamatos egybeesése, ami olyanná kezd válni, mint egy égi jel - csak vajon mire? Annyit még a bevezetőhöz, hogy egy héttel ezelőtt a közösségünkbe látogatott Erdő Péter bíboros úr (Esztergom-Budapesti főegyházmegye érseke) és az általa celebrált szentmise után személyesen is találkozhattam vele.

Szóval, egy barátommal a másnapi drift autó versenyre érkeztünk Máriapócsra. Illetve elsőkéként Nyírbátorba, a szállásra kb. este 11-kor. A recepciós kislány a kérdésünkre, hogy hol lehet ilyenkor bulizni, Nyíregyházát (Nyíregyet :)) javasolta, de hozzátette, hogy ahová ő jár, oda csak fiatalok mennek. Hoppá-hoppá…

Így elindultunk Nyíregyre, de tudva, hogy a versenypályán buli van, elsőként azt akartuk megnézni. Elhaladva mellette persze már semmi jelét nem láttuk szórakozásnak. A máriapócsi táblánál jártunk, amikor én jeleztem, hogy forduljunk vissza, mire a barátom látva a templomot mondta, hogy úgy rémlik neki ez valami híres dolog, menjünk inkább oda majd ott megfordulunk.

A templom előtt félreállva, szokatlanul nagy mozgás volt. És csak fiatalok. Az első lány, akit leszólítottunk, annyira kedvesen magyarázta a könnyező Szűz Mária ikont, hogy végül mindketten azt éreztük, ki kell szállnunk és sétálva, hallgatnunk a lányt. Azt hiszem, még soha nem találkoztam ennyire kedves emberrel. Azt tudni kell, hogy a mi stílusunk egyedül sem mindig kiállható, együtt pedig hatványozottan parasztok tudunk lenni. De semmi hatás, a kedvességéről minden kóstolgatás visszapattant (később megtudtuk, hogy pszichológus). A templomhoz érve, kiderült, hogy nyitva van és bemehetünk megnézni. A fantasztikus idegenvezetés vége felé pedig megjelent Kocsis Fülöp, a görög katolikus Hajdúdorogi Egyházmegye megyés püspöke és belekezdtek egy másfél órás imádság-füzérbe az Istenszülő tiszteletére (Akatiszt a legszentebb Istenszülő Szűz Máriához). Wow. A lány megkérdezte, hogy akarunk-e maradni? Akartunk! Érdemes belenézni a linken. 3 szólamban éneklik, nagyon hosszú állva, kb. a felénél kicsit lankad a figyelem de mégis nagyon megható, lélekemelő és nekem sok gondolatom jött felszínre közben. A végén az kaptuk, hogy büszkék ránk, amiért velük voltunk. Ezt már akkor, amikor újabb 1 órát vallási kérdéseket boncolgatva kínozta egymást a beszélgetéshez csatlakozott kispap és a barátom (neki sajátos Buddhista gondolatai vannak :)).

Ezek után! Nyíregyen találva magunkat szóltunk egy kapuba igyekvő pár után, akiknek láthatóan a bulijuk megkoronázásának a kezdetét szakítottuk épp meg a „hova menjünk kérdéssel”. A csajszi benézett az ablakon, illetve konkrétan ránk és azt mondta, hogy menjünk a Barbizonba, mert ott van egy csomó MILF, ott jól fogjuk érezni magunkat. „Majdnem olyan jól néznek ki mint én, csak egy tízessel idősebbek.” Pafff… A barátom nem is tudta a Milf jelentését, aztán a felvilágosításom után pedig alig tudott vezetni a sokk és a röhögés furcsa elegyétől.

Na, buli, kaja, egy olyan nyílt területen, ahol csak olyan fenyőfák állnak, aminek a 15 méteres törzsén nincs ág, a tetején pedig csak valami kis lomb. Tiszta manós, lidérces flash, alkohol nélkül… Huuuuh, elképesztő. A közönség amúgy felejthető - ők is minket - bár tényleg sok Milf volt.

Délben, 6 óra alvás után nekem kellett volna egy kávé. A recepciós (már másik) mondta, hogy a szomszéd presszóban finom van. A barátom már nyitotta volna a „jó” definiálására a száját, ami tőle, mint kávészakértőtől kb. a megalázás csúcsa lett volna, de kirángatva megmentettem a nőt. A presszó az az igazi vidéki kiskocsma volt, kis extrákkal. Például a csapos hölgy tüdővészben szenvedve köpködött mindenhova, a barna löttyömbe a hegyes körmével bontotta a tejszínt és nem értette, hogy miért nem akarom már meginni…

A drift szuper volt mint mindig. Drift taxiztunk is, ami ugye a pilótának 3 extra edzéskör nekünk meg 3 beszaratós, kapaszkodós, jaaaaajjj, itt a fal, itt a fal, itt van - élmény. Nagyon ügyesek!

Na, én egy tipp hatásása egy 16 (vagy 15?) éves pilótával mentem (Varga Attis - higgyétek el, ha valaki támogatja, világhírű lesz!), aki úgy indított, hogy: „Akkor tessék itt beszállni és tessék felvenni a bukósisakot.” Buuummmm. Fodrász, kialvatlanság, ráncok? Nem is értettem mi a baj velem egy napja. Egyébként az egész verseny alatt ment a „Te a korod miatt tudod ezt… azt…" heccelés.

A végén már nem bírtam tovább és 3 hostess-t (a képen 19,21,19 évesek, és igen ketten ikrek és a 21 a kakukktojás) kérdeztem, magamhoz szorítva, őszinte válaszra felszólítva őket, hogy mutassanak már kettőnk közül arra, aki az öregnek néz ki. ÉÉSSSSS, mindhárman a barátomra mutattak.

Yeeahhhh, Yeeahhhh, Yeeahhhh!

Szóval, visszafelé az autóban már megfordult az öregemberkedéses ugratás. Én még mindig vállalható, kisfiús, de sármos arcéllel bírok. Tollas Attila

Képek erről a driftről itt:

http://drifting.hu/

http://www.carsandgirls.hu/

http://photowheel.hu

itt kaptak áldást az autók:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.455652087797213.116622.197891263573298&type=1

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.370442129681394.88321.109326722459604&type=1

A cím inkább így helyes: Boarding Gate closed

Jajj, már ezt is le akartam írni és nem is tudom, hogy miért maradt ki az Ausztrál túrából A fodrászomnák meséltem ma, aki az ollót is alig bírta fogni a röhögéstől, amikor a visszaúthoz értem. De, tudom, talán azért maradt ki, mert a kollegáim így is folyamatosan cinkelnek, hogy velem mindig történik valami és ha jól emlékszem ezt már el sem meséltem nekik. Merthogy ez nem az első alkalom volt, hogy lekéstem egy repülőt.

Korábban írtam, hogy 2 hétig érvényes útlevéllel és 1,5 ausztrál dollárral a zsebemben indultam vissza Sydney-ből. Londonban kellett átszállnom és mivel biznisz jegyem volt - meg 4 órám a gépig - be is ettem magam a lounge-ba. Erről annyit, hogy nem az a ferihegyi típus. Kb. 1000nm-en minden! Kaja halmokban, gin-tonic a pocimban, wifi stb. Szóval reggel 9 felé már kissé italos állapotban (csak a megszólás végett:addigra túl 20 óra repülésen, sok időzónán, nekem nem is reggel volt, hanem pont partitájm) odasétáltam a recepcióra és nagyon szépen kértem a hölgyeket, hogy szóljanak már a budapesti gép indulásakor. Nagy bólogatások és teljes lelki nyugalom közepette mentem vissza csetelni a hodály másik végébe.

Persze nem szóltak és én meg már a Gate Closed jelzésnél rohantam a kapukhoz. Ott csak a „Sorry sir, the last bus…”-t ismételgették fülig érő tanult vigyor mellett. Ilyenkor sincs mit tenni ugye. Kérdeztem én mindent, de a vége csak az lett, hogy én anyáztam, ők meg csak mosolyogtak.

Szóval felmentem a British pultjához, leraktam a jegyem és mondtam, hogy segítsenek. Több percen keresztül ecseteltem, hogy a váróban azt mondták, hogy szólnak, de nem tették, így ez a British Airways hibája és micsoda dolog már, hogy a biznisz jegyem mellé, ami mellesleg végig British volt - Sydney-be meg vissza - ennyi szolgáltatást sem kaphatok, hogy szóljanak.

A muki meg nyugtatott, hogy „No problem sir I re-book for the next flight”. Én meg mondtam neki, hogy ok, ok, de a problem, az nem eddigiekben volt, az majd csak most jön: (kb.) „Egy fontom, de még egy centem sincs, mert minden ottmaradt Sydney-ben.” - közben mutogattam az ideiglenes útlevelem.

Innentől így zajlott a beszélgetés:

Az emberem vadul veri a klaviatúrát és ekkor megérkezik a másik jegyüzérhez egy „kolléga”, ugyan azzal a problémával. Szintén Budapestre, szintén lekéste stb. Ott is ütik a klaviatúrát és kérdezik, hogy a 60 fontot kp vagy kártyával akarja-e fizetni.

Annyira kussoltam meg sütöttem le a szemem, hogy alig vettem észre, hogy az én „angyalom” odaadta a jegyet - ingyen. NAAAGYOOON megköszöntem és mentem vissza a váróba. Az örömre meg tovább ittam, ettem, cseteltem.

Tulajdonképp nem is volt más opció, mint a fenti. Így hazajöttem.

Jaaa, persze a csomagomat otthagyták Londonban, másnap hozták volna ki, de az, hogy hogyan kaptam meg, egy külön (másik) cirkusz volt.

Eszembe jutott egy hallgatónk, aki, mint egy beakadt magnó, csak azt tudta mondani, hogy nem mindig lehet tárgyalni, nem mindig lehet tárgyalni (úgy emlékszem, ő, a végén sem tudott sokkal többet)...
Abban igaza volt, hogy, igen, van ami nem tárgyalható vagy amikor (már) nem lehet tárgyalni. Eszed vagy sem, azaz, mondjuk megadod vagy például kilistáznak.
Ennek több oka lehet persze. Itt egy olyan, amiről azt feltételezik sokan, hogy az üzleti életben ritkán esik meg. Ez az a szúnyog a szobában esete, aki ha nem baszogatna folyamatosan, akár túl is élhetné az éjszakát, .
Itthon ma ez történt:

Iszonyatos fejfájással érkeztem haza, a gyerekek meg mintha megérezték volna nyomorúságos helyzetem. Azt gyakorolták, hogy milyen éles hangon tudnak visítani! Aztán folytatták az őrjöngő rohangálást, majd elvették egymás játékát majd pont az kellett az egyiknek ami a másiknál volt.

A következő események előtt természetesen kértem halkan, hangosabban, egyszer, kétszer, tízszer. Még hangosabban... Szóval a kés forgott az agyam helyén, eljött a fürdésidő és nem volt a nappaliban összeadva fél négyzetméter szabad terület ahol ne lettek volna játékok elszórva. És akkor valami elpattant és én kimentem a konyhába a szemetesét, bevittem és letettem a szoba közepére majd azt mondtam, hogy:

"Minden, ami nem kerül elpakolásra a dobozaiba, azt kidobom és többet nem jön vissza!"

"Jajj apa, csak a nagyokat jó?" - mondta a 4,5 éves. Azonnali alku basszus! És ezzel képezné az alapját, hogy legközelebb azt mondhassa: legutóbb is csak a nagyokat kellett...

"NEM, mindent, kilencig számolok. A kacsa, az autók, a hajgumi, a pörgő-forgó, minden. Egy..."

"A koala maci is?" - tesztelt a kiscsaj


Ekkor felálltam és elindultam a koala maci felé.

"Jajj, apa ne, értjük!" sírták és olyan sebességgel kezdték landoltak a játékok a dobozokban, hogy azt hittem káprázik a szemem.

Persze jött a dicséret, meg a nagy ölelés, meg az "apa annyira örül". Egyébként meg az úgy van, hogy ha nem szabadultunk volna már meg több kisautótól korábban, akkor nem lett volna ilyen hatásos a szankció. Ezt anno meg kellett tanítani - tanulni. (erről jut eszembe egy másik sztori, ami azzal kezdődik, hogy "miért apa, akkor mi lesz?", de ezt majd máskor.Tollas Attila

Nem akarom bő lére ereszteni, meg az előzmény röhejesebb is annál, mit hogy leírjam, de a lényeg, hogy a Sydney-ből való visszaindulásom előtti 4. napon nem volt útlevelem. Ezúton is óriási köszönet mindenkinek, aki aggódva segítette a következő sztori létrejöttét:

Felhívtam a nagykövetséget akik nagyon segítőkészek voltak és/de az idő rövidsége miatt még aznap Canberrába kellett utaznom. Egy kedves ismerősöm SMS-ben elküldte a közlekedési lehetőségeket és az árakat. Cca 120 dollárt írt a repjegyre, de nem írta, hogy oda-vissza-e. Ennek okán teljesen belelkesültem, mert ugyan busszal csak 40 dollár, de hát mégis csak 4 óra utazás oda, meg 4 vissza; értelem nélkül.

Aztán egy másik ismerősöm felkarolt és elsétáltunk a (világ egyik leghíresebb strandja mellett – Bondi Beach) helyi utazási irodába, ahol nagyon lelkesen már töltötték is volna ki a jegyet, de itt már 160 dollár volt az ár és csak egy útra. Na ugye, így már sok! Különösen azt figyelembe véve, hogy az ausztrál dollár pillanatnyilag többet ér, mint az amerikai (meg azt, hogy a le nem írt röhejes eset miatt se bankkártya, se kp, se semmi nem volt már nálam).

Mentem hát a baromi unalmas busszal. Azt hiszem 4x cseréltem helyet, mert aludni akartam, de annyira rázott, hogy mit sem ért a vastag táska, a fejemet verte rajta keresztül a fém. Canberrában a taxis szó szerint azt mondta, a „Milyen itt élni?” kérdésemre, hogy „It is soooo easy to live here.” – ami ugye azt jelenti, hogy ennél kevesebb unalmas lehet Ausztráliában. 

Ugyan nem találkoztam még nagykövettel, de a kapott információk alapján semmi jóra nem számíthattam. Így az adott szituációban az elvárásomnál csak az optimizmusom volt egy hajszállal magasabban. A nagykövet azonban fantasztikus volt! Végtelenül figyelmes és segítőkész. Komolyan, komolyan! Kérte például, hogy vigyek magammal igazolványképnek fényképet, de hát csak olyan volt nyomtatva nálam, ahol mellettem mászik egy koala (állatkertből, 25 dollárért). Az meg nem volt jó neki, de nem problémázott, inkább hozta a gépét és elkezdte megcsinálni. Mint mondta, ilyet még soha nem tett, ezért a többszöri próbálkozása (azért, hogy ne legyen a pólómon lévő óriási bikafej az igazolványképen) miatt már esélyem sem volt elérni az utolsó buszt és vonatot.

Szóval elkezdtem parázni, hogy mikor lesz kész és persze hogyan jutok „haza”. Teljesen jóhiszeműen megkérdezte, hogy miért nem alszom a városban és majd reggel megyek vissza Sydneybe. Sokat bírok, na de ezt nem! Ha itt már sötétedés előtt bezár minden, akkor még csak leinni sem tudom magam. Meg azt sem tudhatta, hogy a két különböző ismerősömmel randizok másnap, aminek kb. délig össze kell jönnie!

Gyorsan megnézettem vele -nagyon-nagyon udvariasan-, hogy van-e még repülőgép vagy helikopter aznap. Visszajött, és szomorúan mondta, hogy 25 perc múlva indul az utolsó.

„És mennyi az út a reptérig?”
„Olyan 10 perc.”
„Akkor nagyon kell sietnünk!” - mondtam és cinkosan ránéztem.
Láttam a szemében, ahogyan életre kel Bond ügynök. Igeeeen, végre, itt a heti izgalom!

Szóval pattanás az autóba, kapu nyílik és közben kérdezi, hogy zavar-e ha most rágyújt a pipára. Wow, gondoltam, a szupernyugodtat játsza, miközben én egyre idegesebb vagyok. Szerintem a „Hát ha menet közben meg tudja tömni úgy, hogy közben a sebességhatáron táncol jobbkormánnyal, akkor tőlem nyugodtan.” mondatom miatt végül csak bekapta. Az íze kedvéért.

Végül kiérünk a reptérre, rohanunk a pulthoz és mondom a jegyőrnek, hogy mi kell, mellettem párhuzamosan kérleli a nagykövet, hogy segítsen. Ő üti a gépet és jön a válasz, hogy „No worries”, van még jegy, 243 dollár.

Na?          Ugye?          Ford Fairlane?            Adtam a pénzt.

Csak a teljes kép kedvéért, az őrök kiszúrták a bicskámat, így azt otthagytam a követségnek emlékbe. Ennyi.

Illetve még egy idevágó idézet:
FF: „Na mi az? Csak nem gondoltátok komolyan, hogy kifingatunk egy ilyen baszott drága koalát?”

Gondolom azért nem lehetett betenni az útlevélbe mert nem előre nézek

Akinek elmeséltem az alábbi sztorit, nem értette, hogy mi van velem. Pedig néha van úgy - mint most is -, hogy sem időm, sem kedvem nem volt elkezdeni reklamálni. Valamint ott állva úgy ítéltem meg, hogy jelentős hasznom sem származott volna az egyébként jogos reklamációmból.

Történt, hogy a napokban egy kora esti HR rendezvényen egy beszélgetést kellett moderálnom. Épp amikor az ebéd utáni emésztéssel volt elfoglalva a szervezetem - és gondolom, hogy az agyi vérhiány okán - kitaláltam, hogy csináltatok vicces pólót a témámhoz. Délután 2-kor hát elkezdtem pólóst keresni, aki megcsinálja nekem az ötletem, méghozzá azonnal. Ezzel párhuzamosan egy korábban látott grafikát továbbírtam és nehezen, de összerakattam egy grafikussal (na jó, leírom, úgy zajlott, hogy 3 grafikus küldött el, majd az első barátom visszahívott, hogy majd 3 óra múlva ráér. Én könyörögtem, mire a „küldjed” volt a válasz. Aztán pár perc múlva megint visszahívott és azt mondta, hogy „Badzmeg te tényleg normális vagy? Most sürgős határidőkre dolgozom te meg idióta macskákat küldözgetsz?” Aztán megcsinálta).

A szomszéd kerületben lévő pólós rábólintott én pedig megrendeltem két ’L’-es méretet és magamnak egy ’XL’-es méretet – gondolván, hogy a két szervező elég vékony, ott nem hibázhatok nagyon.

Elmentem hát a pólókért és a tulaj egy enyhe szemrebbenéssel meg azzal fogadott, hogy az alkalmazott elszúrta és egy ’M’-es, egy ’L’-es és egy ’XL’-es méret készült. „Gondot jelent-e ez?” kérdezte.
Én teljesen üres fejjel átgondolva, hogy vajon a 10 ezer forintból milyen oltári üzletet tudnék kihozni, azt mondtam, hogy „Nem”, majd odaadtam a pénzt.

Végül egy kedves barátnőmé lett a legkisebb, a másik kettő meg a két szervezőé úgyhogy persze nekem nincs. Most, hogy írom ezt a bejegyzést, jut eszembe, hogy a muki említette telefonon, hogy az első több idő, de minden további nyomat már csak pár perc. Szóval, talán ha kérek pár percet, ott is eszembe jutott volna ez és akkor kicseréltetem vele. De szerintem így több örömet okoztam.

Mindegy. Majd amikor dobozra nyomtatok ugyanott…

update: kaptam képet a rendezvényről, amikor még rajtam volt a póló :):

Az Európai Parlament Magyarországgal foglalkozó vitájának elemzése egy tárgyalási tanácsadó szemével.

Nagy kíváncsisággal várom a 2012 január 24-i tárgyalást Orbán Viktor miniszterelnök és José Manuel Durao Barroso európai bizottsági elnök között. Egy nagyszerűen felépített felkészülés láthattunk múlt héten az Európai Parlament Magyarországról szóló vitáján.

Alább, a címmel ellentétben nem a beszédet elemzem, hanem csak a tárgyalási taktikákra szorítkozom. A kronológiát követve a következő történt szakmai szemmel:
2012. január 17-én José Manuel Barroso az Európai Bizottság (EB) ülése után közölte, hogy a jegybanktörvény, a bírák korai nyugdíjazása és az adatvédelmi hivatal miatt kötelezettségszegési eljárást indít az (EB) Magyarország ellen (Brüsszeli kifogások). 

2012. január 18-án Orbán miniszterelnök úr levelet küldött Barroso elnök úrnak. A levél tartalmát mindkét fél nyilvánossá tette. Előbbi, rögtön a délutáni EP vita nyitóbeszédében. Miért is olyan fontos ez?

Egyértelműen látszott, hogy ha a szakmai alapok mellett politikai alapon is megvitatásra kerülnek a pontok, úgy az Európai Néppárt (EPP) kivételével Magyarországnak esnek a képviselők. Ésszerű volt tehát egy „megelőző ajánlatot” tenni. Orbán miniszterelnök úr a nyitóbeszédében világosan fogalmazott, hogy a levél tartalma szerint kész együttműködni a vitás kérdések tisztázásában Baroso elnök úrral valamint az EB-al. Azt mondta, hogy Magyarország európai szinten tartja a költségvetési hiányt, a gazdasági összeomlás széléről a kormány visszafordította az országot, felszámolta a paramilitáris szervezeteket, így senkinek nem kell már félnie az országban. Ezek az átalakítások lobbicsoportok érdeksérelmével jártak. Nagyon fontos, és megfelelően hangsúlyt is kapott, hogy a magyar Alaptörvénnyel kapcsolatban semmilyen kivetnivalója nem volt az EB-nak, a három pontból kettő is csak az átmeneti rendelkezést érinti.

Ilyen hangsúlyok után, minden ezekkel kapcsolatos felvetés erejét veszti. Nincs értelme valaminek/valakinek úgy nekiesni, hogy előtte fejezi ki a változtatási, rugalmassági, nyitottsági és együttműködési szándékát, összhangban a másik fél álláspontjával.

Természetesen, ha már készültek a képviselők, akkor el is kell (:)) azt mondani. Így elindult egy olyan politikai adok-kapok, ami inkább a klasszikus kereskedelmi színházra hasonlított. Volt benne támadás, védekezés, védés, cinizmus, félreinformáltságból vagy nem megfelelő információk birtokából adódó helytelen érvrendszer stb.

Orbán miniszterelnök úr zárszavában megköszönte a lehetőséget és meghívta a kritikusokat Budapestre. Technikailag nem volt érdemes újabb támadási felületet adni és igen, határozottan hasznosabb volt kifogni a szelet a vitorlákból alkalmazása. Szó nélkül hagyta például a 2/3-os többségre, a populizmusra, az antidemokratikus tendenciákra, a sztálini alkotmányra, a Hugo Chávezhez hasonlításra vonatkozó megjegyzéseket valamint a nacionalista erőkre vonatkozó - amelyeket Orbán úr vezet és amelyek aláássák a demokrácia működését – kritikát.

Amit ellenben zárásként és a vitát követő sajtótájékoztatón  mondott, az alapját képezheti a holnapi tárgyalásnak. Itt elsősorban az átfogalmazásra, az elvárások strukturálására és ismét a megelőző ajánlatra gondolok. Például:

Hitelesség:

A kritikusoktól azt kérte, hogy olvassák el (egyáltalán) a magyar alkotmányt, mert abban számos megfontolandó elem is van, például jelnyelv-védelem, GMO-védelem, kisebbségvédelem.

Átfogalmazás:

A bírák nyugdíjáról azt mondta, ez nem az igazságszolgáltatás ügye, hanem nyugdíjrendszerbeli kérdés. (Megjegyzem 274 bíráról van szó, 70  évről 62 évre csökkentve a nyugdíjazást. Ezt még akár vissza is lehet vonni (felfüggesztve a helyükre szóló pályázatok kiírását) hivatkozva a kötelezettségszegési eljárásra – de nem kell majd foglalkozni a rendfenntartó szervek nyugdíj kérdésével.  A kormány „engedhet” abban, hogy visszaemeli a bejelentett 65 éves korhatárig.)

Ugyan azt akarjuk:

"sajnos kisebbségben vagyunk álláspontunkkal, amiben a családot, a szabadságot védjük". "Ez egy európai álláspont"

"sajnálom, hogy a mai vitában nem érveket, hanem abszurd tévedéseket, indulatot, dühöt kaptam, ezek nem méltóak Európához. Hiszünk az európai értékekben, Magyarország európai volt és az is marad, akiknek kétségeik vannak, jöjjenek Magyarországra, és ismerjenek meg minket"

Elvárások strukturálása:

-     „Az alaptörvényhez kapcsolódó átmeneti rendelkezésekhez kötődő kifogásokat, ha kell, készek teljesen átdolgozni”

-    A Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) összevonásának lehetőségéről szólva közölte: "nekünk az ügy nem fontos. Szerintünk jobban működne a két szervezet, ha összevonnák, de eddig sem voltak összevonva". „ez nem egy kardinális gazdaságpolitikai vagy alkotmányfilozófiai kérdés, hanem kifejezetten technikai jellegű” Forrás: HVG.hu

-    Az MNB-ről azt mondta, már csak egy pontban van éles konfliktus: „a bizottság azt kifogásolja, hogy a jegybankelnök és a monetáris tanács tagjai amikor elfoglalják hivatalukat, esküt tesznek az alkotmányra (megjegyzés: a régire), noha ez az eskütétel az elmúlt húsz évben mindig megtörtént - mutatott rá. Ez "egy olyan szimbolikus politikai kérdés, amelyben még egyezkednünk kell. A többi ügy inkább technikai kérdés"” "Ezt fontoljuk meg" Forrás: HVG.hu

Egyébként:
-    „A nemzeti bank függetlenségét a magyar kabinet is osztja - folytatta -, és olyan pontokon is hajlandó változtatni, amelyek az elmúlt húsz évben is úgy voltak, ahogyan most, csak eddig nem kifogásolta az Európai Bizottság, most viszont igen.” "Meg tudnám védeni a magunk álláspontját, de minek, ennek az ügynek nincs nagy jelentősége, ha a bizottság szeretné, legyen úgy" Forrás: HVG.hu

-    Olyan pontokon is hajlandó a kormány változtatni, amiken ha nem tenné és végigvinné a jogi procedúrát, megnyerné, „de nem akarunk konfliktust”.

A fentiek azért eszembe juttatják azt, hogy engedni 2 ok miatt lehet. Az egyik, hogy van miből. Ez az, amiről már írtam, amikor jó magasról indítunk és abból engedünk, mert mi „nyitottak vagyunk”; a tárgyalópartner meg örül, hogy rugalmasak vagyunk. A másik, hogy megváltozik a piaci helyzet, aminek az átértékelés után megváltozik az álláspont is. Félve gondolok még arra, hogy melyik említett „hibát” használják vörös heringként.

Jelenleg olvasom az Alaptörvényt, vajon miért is fontos ez az eskütétel. Ami biztos, a forint erősödött az euróval szemben (299,67 Ft), mindenki bizakodik és még az olyan megjegyzés is megengedhető, hogy "a sors iróniája jelen pillanatban az, hogy az IMF viszont pénzt akar adni. Nem fogunk félreugrani.”

Szeretném leszögezni, hogy az eseményekből kizárólag a jól felépített tárgyalási metodika érdekel. Kérem, a kommenteket is erre szorítani.

Tréninget mentem tartani és már majdnem a célnál voltam, ott ahol a vitorlásom is parkol. Az utolsó körforgalomból pont rálátni és miután egész nyáron nem láttam, persze, hogy érdekel, mi van vele. Miközben vettem a kanyart a szemem egy hajóra tett „Eladó” táblán akadt meg. Miközben a tudatom azon küzdött, hogy felfogja, mi történt, nem tudtam levenni a szemem a tábláról és majdnem nekimentem a korlátnak. „Basszus, nem fizettem tárolási díjat egész nyáron, ezek meg el akarják adni…” gondoltam. Szívdobogást kaptam, hogy én legyek az első ajánlattevő, visszafordultam és közelebb mentem a tároló parkolóhoz. A Mount Everest csúcsa esett le a szívemről, hogy mégsem az enyém. Ugyanakkor ilyenformán ez már nem tréfa, úgy éreztem, beszélnem a tárolósokkal.

A tréning végén be is mentem az irodába, ahol a bemutatkozásomat üdvrivalgás követte. Mondták, hogy már mindenhol keresték az elérhetőségemet, de nem találták ezért viccesen szegezték nekem, hogy már egymás között elkönyvelték az új kalózukat.

Azzal folytattam, hogy sajnálom, de a nyár elején épp befejeztem az építkezést és nem kívántam kifizetni a nyári tárolást, mert nem volt pénzem, utána meg azért nem jelentkeztem, mert eltörtem a bokám, de most itt vagyok és fizetési hajlandóságom is van.

Tudjátok, a nyári tárolás mindig jóval drágább mint a téli, ezért azzal kezdtem, hogy mennyi lesz az ez évi téli. Mondta a srác, hogy 30.000 Ft. Én meg szépen belőttem az optimumom 60.000-re, mert talán az érveimre elengedi a nyári extrát, így kétszer fizetem a télit és kész. Legrosszabb esetben azt mondja, hogy van nyári díjszabás és van téli és azokat perkáljam szépen vagy átkerül a tábla a másik hajóról.

Szóval megkérdeztem, hogy kellett-e valamit tenni vele nyáron. „Nem, semmit” válaszolta. „Huhh”, mondtam, „ha semmi gond nem volt vele és nem is kért enni egész nyáron, akkor mit gondol, ha csak a téli díjszabást fizetem ki?” Tulajdonképp arra gondoltam, hogy 2x, de rosszul mondtam. Hozzátettem, hogy a törött bokám meg, meg a nyomorom, meg minden egyéb. Mondta, hogy hát az mind az én problémám. És igaza volt, így csak megismételtem a kérdésem.

Erre azt válaszolja, hogy, ha kifizetek eggyel magasabb kategóriát, akkor abban benne van a nyári és a téli tárolás is. „Mennyi?” kérdeztem, és nem hittem a fülemnek, amikor azt mondta, hogy 45. Ekkor esett le, hogy azt gondolta, hogy egyáltalán nem akarok fizetni a nyárért, csak a jövő télért. Elképesztő örömömben nem is tudtam mást mondani, csak, hogy, hogy van-e számlaszám, ahová tudom utalni, mert most nincs nálam pénz. Persze ha azt mondja, hogy nincs, akkor inkább kiveszek, mert a le- és felutazás szintén költség lett volna.

Ekkorra azonban ismét bebútolt az agyam és további költségmentesítések kattogtak benne. Mert ha már nem is kell leutaznom… Szóval kérdeztem, hogy „Fel tudjátok készíteni télre?” „Hát, igen, kimerjük a vizet, átponyvázzuk” válaszolta. Mire én: „És az árbocot is be tudjátok hozni télire ide a fedett tárolóba?” Erre kicsit elhúzta a száját, gondolom, mert az fa és elég nehéz és a hajó legalább 500 méterre van a raktártól. Gyorsan hozzátettem, hogy, „Mert akkor a részemről rendben lenne a 45”.

Rábólintott én meg aláírtam a tárolási jegyzőkönyvet.

Ennyi.

Elolvastam azt a bizonyos betárolási jegyzőkönyvet, amiben egyébként az van, hogy ha nem viszed el április 30-ig, akkor utána naponta 1000 Ft a díj. Szerintem a tavalyiban is ez volt.

Épp megérkeztünk a szállodába, ahol most a tréninget tartjuk és én már hoztam is poggyászkocsit a millió csomagunknak.

Volt a tetején egy keresztrúd, ahová általában a laptop táskákat akasztjuk és miközben toltam be egy kézzel, a másik kezemmel ezt a rudat kezdtem el forgatni. Nem is forgatás volt ez, mert nem akart forogni, hanem talán feszegetés, mert kisebb erőt is kifejtettem. Ennek hatására egy roppanást hallottam és a rúd a kezemben maradt. Ott állok az aulában, a kollegám a recepcióssal beszélget, aki rám néz majd vissza előre, majd kikerekedett szemmel vissza rám.

A tény, hogy elég hülyén nézhettem ki a csomagok mellett a leszakadt rúddal és eszembe is jutott, hogy ezt „elkúrtam”.

Nem volt nagyon mit tenni, odamentem a pulthoz, ráraktam a pultra a rudat és mondtam a hölgynek, hogy „Ha most a Champagne-t – mutatva a csomagok tetején lévő zacskóra – ráakasztottam volna a rúdra, akkor Önök nagyon rosszul jártak volna, mert nem csak a dobozokat kellett volna letakarítaniuk, de még a Champagne.t is ki kellene fizetniük.” És persze kissé morcos arcot vágtam.

A hölgy meg elkezdett habogni, hirtelen nem értette, hogy akkor most mi is van, mégsem ő van nyeregben, majd mélységes elnézést kért és biztosított, hogy másnapra megcsinálják.

Tényleg kész is lett:

Profán a válasz: mert így legalább az esélyét megadom annak, hogy megkapjam.

Nálunk idén nincs sok kariaji. Válság van! Így talán érthető, hogy kincs ez a sztori, ami talán, az egyetlen vásárlásommal kapcsolatos.

Bementem egy olyan telefonos boltba, ahol szó szerint tényleg minden volt. A választékról annyit, hogy 100 Ft-ért is lehetett tokokat kapni. Nyilván nem mai darabok, de ezek legalább valóban jóárasítottak voltak. Illetve talán ennyibe kerülhettek anno (alapanyag, gyártási műveletek, szállítás és a raktározás költségei).

Na, nem akarom bő lére ereszteni, a következő adás-vétel tanúja voltam: bejött egy izgalmas pár, a pasi a kezében szorongatta a táskáját. Én meg mivel hetek óta nem tudtam eldönteni mit is akarok valójában, inkább átengedtem nekik a terepet. Hátralépés közben azzal a céllal nyúltam a zsebembe, hogy rámarkoljak a pénztárcámra, mert ha már eddig gyűjtögettem a kis pénzem, akkor legalább addig maradjon már meg, amíg a nem kapok valamit cserébe érte. Persze ez nem biztosíték semmire, pláne, hogy a két gyereket is koordináltam ezzel egy időben.

A beszélgetés valahogy így zajlott:

- „Figyi, Ti vesztek telefont vagy meg tudjátok mondani, hogy mennyit ér?”

- „Igen. Milyen?”

- „Teljesen jó. Itt is van nálam. Na, mindjárt, csak a csatt, beragadt. – itt is van, Nokia X3-as, karcmentes, szinte új. Látod, a doboza is rendben van.”

- „Mennyiért akarod eladni?”

- „Jajjjj, azt nem mondom meg. Mondjál Te valamit, aztán majd ha jó, akkor jó, ha nem akkor nem. Nekem mondtak valamit, hogy mennyiért adhatom el, de előbb mondjál Te valamit!”

Alattam a két tökmag, akikből szerencsére az egyiket még nem értem, de a másik, a fiam, megállás nélkül és érthetően kommentálta az egészet. „Miért álltunk ide?”, „Nem veszünk semmit?” „Az milyen telefon?” kérdezte, az utóbbit is pont tőlem egyébként, aki még azt sem tudja, hogy épp most milyet használ.

Az eladó (a boltos, aki most inkább a vevő szerepben volt) meg azt mondta, hogy ok, de akkor megnézi a gépben. Kattintott párat, majd felnéz és „Úgy 10 körül adnék érte.” mondta. A pár férfi tagja meg: „Nem, az nem jó, nekem 12-t mondtak, hogy annyiért adjam el.”

Rövid, komolynak látszó töprengés után:

„Hát jó, annyiért még OK. A személyit elkérhetem?” mondta a boltos. Erre a fiam ismét közbekérdezte, hogy „Most mit csinálnak?” Én meg nem bírtam ki és kicsúszott a számon, hogy „Hát a bácsi eladja a telefonját, de elég szarul csinálja.” Abban a pillanatban a számra is ütöttem. A „szarul” miatt. Mert hát ugye hogy vonjam majd kérdőre a hasonló beszólásai miatt? Egy napot töltenek apuval aki estére még a ragozást is a birtokukba adja?! A „szajjt” egyébként a nembeszélő kétéves már mondja.

Ekkor felnéztem és azt vettem észre, hogy mindhárman (a boltos és a pár) egyszerre merednek rám csúnyán. Tulajdonképpen az, hogy magamnak ütöttem a számra, megvédett attól, hogy ők (a pár) tegyék ugyanazt. A helyzet pedig jól alakult, mert a gyerek elégedett volt, hogy apa megbünteti magát és szerintem a többiek is ezt érezték a maguk szemszögéből. Na, ez az oktatási példája a „két legyet egy ütéssel”-nek.

Az üzlet megköttetett, én meg azon gondolkodtam délután, hogy mikor éltem utoljára olyat, hogy a másik fél többet mondott valamire, mint amit én vártam?

Az igazság, hogy pont a vitorlás sztorinál pár hónapja. :) Ugyanakkor ez annyira ritka, hogy szinte szóra sem érdemes. Tényleg. Ha az eladó tudta, hogy mennyit akar a telefonért, akkor miért nem mondta? Azt várta, hogy a boltos majd ad érte százezret? Ha meg alkura számít, még jobban is kijöhetett volna, ha magasabbról nyit, majd legfeljebb ha sokallja a boltos, akkor kérdezi meg másodjára, hogy jó, de akkor mennyit ad érte?

A végén egyébként még elhangzott egy másik telefon is (természetesen fogalmam sincs miről beszéltek), ami szintén teljesen jó állapotban volt, „zsír új, fóliával” és amire a boltos 80-90-et mondott. Jajjj… Aztán, ha tényleg újat visz eladni, akkor már majd nem tud a karcokra hivatkozva 80-ról nyitni. Tiszta béna.

 Még egyszer, áldott ünnepeket kívánok!

u.i.: ha tudni akarjátok, vettem egy telefont. (Nem, nem az enyém, nekem nincs okos telefonom és amíg valamelyik munkáltatóm nem ad, nem is lesz.) Ajándékba lesz. Az árából nem engedett. Viszont 12x annyi garanciát kaptam, mint amennyit a hasonló boltoktól hallottam, meg számlát! meg nagy (kis) kártyát féláron. Ez is valami.

Több tízezer hozzászólást és elégedetlenkedő levelet kaptam amiért nem írok mostanában bejegyzést. Gondoltam megvárom, amíg majd mindenki könyörög.

El ne hidd! Akkor otthonról írnék, nem az irodából és a filmek szerzői jogairól tárgyalnék és azt meg biztos leírnám. A munka temet maga alá. Nagyon – nagyon régen mesélte valaki, hogy valami bódító anyag hatására mindent megszemélyesített maga körül. Amikor azt mondta valaki, hogy „Csukd be az ajtót, mert bejön a hideg!” akkor elképzelte, hogy a hideg, mint egy lény elindul befelé. Aztán amikor a többiek megtudták, mi történik, elkezdtek vele szórakozni, hogy jön a hideg, meleg kézen fogva, meg a hang meg minden egyéb. Valami ilyet képzelek most a munkáról. Kb. azt dörgöli – és tényleg – a képembe, hogy szuper, eltörted a bokád? Na akkor most pótolhatsz. És temet, maga alá.

Szóval, van megint vagy 15 édes sztorim amit kénytelen vagyok a felejtés ellen leírni. Kis türelem kérem szépen.

Egyébként, ezt látom magam előtt ha felnézek a gépemből. Ez nem a munka, de a meredt szemei ijesztőek. Az orrlyuka akkora mint egy nagyobb otthoni plüssállatnak a feje.

Járok, vezetek, két lábon állva veszem ki a cuccokat a hűtőből. Hurrá, nincs már rögzítő csavar a bokámban. Az érzés euforikus. Mondtam is a gyógytornásznak ma, hogy boldog vagyok, hogy itt lehetek. Ő meg csak nézett nagy szemekkel. Ezt persze egy rendkívül gyötrelmes és persze tanulságos nap előzte meg.

Hetekkel ezelőtt kezdődött minden, amikor közszemlére tettem a röntgenfelvételeket. Jöttek is kommentek szép számmal. Az egyikben egy volt évfolyamtársam azt írta, hogy neki is hasonló történt a lábával azzal a különbséggel, hogy neki két rögzítő csavar is volt benne meg azzal, hogy őt a Jánosban műtötték. Azt is írta, hogy amikor eltört a bokája, azt mondta a férjének, hogy üsse már le mert annyira fáj neki. De a lényeg, hogy a csavarkivétel hasonló fájdalommal járt.

Ezek után több orvost is megkérdeztem és mindegyik azt mondta, hogy hát igen, amikor megindul a csavar azt érezni szokták. Erről már írtam, hogy ha egy orvos így beszél, az igazán kemény lesz. Ha jól emlékszem 5x álmodtam ezzel. Méghozzá igazi rémálmokat. Azt a gyerek ijesztgetős fajtát: „Ha rossz leszel, jön a doktor bácsi és kiveszi a csavart…!”

Volt még kis papírmunka, de aztán mehettem haza a jódos lábammal. Otthon meg azonnal rá is álltam. Igazán furcsa érzés volt. Próbáljátok ki. Nem kell rálépni 7 hétig, utána egész izgalmas lesz. Na, ennyi.

Nem akarom utóiratba írni, mert fontos (de csak mert nem fájt): a műtősnő és a doki is fantasztikus volt!

Elöljáróban annyit, hogy ez most nem lesz olyan vicces. Inkább amolyan sztorizós bejegyzés. Meg annak ellenére, hogy érdekes a tanulság, nagyon hosszúra sikeredett és még csak be sem fejeztem.