De nem az első rész a bejegyzés teljes sztorija. Az elején írtam, hogy teljesen idióta vagyok ezt pedig inkább a hullámvasút következő szakaszára értettem. A fenti (lenti) beszélgetés után mentem a gipszelőbe, ahol 10 rongyért fel is tették a szép zöld műanyag gipszet. Feszegették a lábam, de a morfin okozta kis bódulat semlegesen hatott rá, így csak halkan jegyeztem meg, hogy ha szeret velem beszélgetni, akkor még fogunk találkozni, mert szorít a gipsz. A pasi azt mondta, hogy "Nem, ez nem szoros. Ez passzentos." Hát, holtig tanulunk. Merthogy ez a szakszava a baromi szoros gipsznek. Amint kiment a fájdalomcsillapító, azonnal éreztem a galibát. Olyan volt, mint amikor túl szorosra kötöd a cipőfűződ és alig várod már, hogy hazaérj, és talán már a kocsiban kibontod és masszírozod a pirosnál. Csakhogy nekem még 6 hétig kell arra várnom de minimum 2 hét mire elkezd sorvadni a lábam és belefogy a gipszbe. Egyszóval a barátom visszavitt éjszaka. A felvevő pultnál megint hosszú sor és persze egy trauma részlegen, mindenkinek vérzik valamije, elgyötört arcok, leszakadt ujjak stb. Nekem meg ugye a szorító gipszem, ami ugye fontosabb náluk.
Bevillant, hogy olvastam a „Rábeszélőgép"-ben, hogy végeztek egy kísérletet az USA-ban fénymásolás közben. Odamentek ahhoz, aki épp használta a gépet és megkérdezték, hogy használhatnák-e most ők. Amikor meg is indokolták, hogy miért akarják használni, akkor szinte kivétel nélkül átengedték nekik a gépet. Az egyik indoklás így hangzott: "Használhatnám a gépet? Fénymásolnom kell."
Tehát ezt gondolva a mankóim odavittek a sor elejére és mondtam a soron következő srácnak: "Bocsánat, de had következzek én, mert le kell cserélni a gipszet, szorít." Egyébként, lehet, hogy csak azért működött, mert nem akarta azt mondani, hogy "Na mankózz szépen a sor végére fradista, nekem is fáj." Még kipróbálom azért párszor. A vicces az volt, amit a csajszi mondott a pult másik oldalán, a mikrofon végén. "Ma már egyszer felvettük mint ambuláns beteget (a varratszedésre) és így ma már nem tudom még egyszer beírni a gépbe." Mire a barátom teljesen higgadtan: "És ha kifelé menet esés után beveri a fejét, akkor csak éjfél után tolják be újra?"
A lényeg, hogy odaérünk a gipszelőhöz, kijön egy muki én meg majdnem szívrohamot kaptam. Olyan Stephen King regénybeli érzésem volt ismét. Első alkalommal is ő gipszelte a lábam egy másik kórházban és tulajdonképp ő indította el bennem a folyamatot, hogy elmeneküljek onnan. Most meg itt áll újra előttem és felém közelít. Ahhoz, aki nem tudott bejelentkezni a pultnál és így telefonon szóltak neki, hogy vegyen kezelésbe. A problémáshoz. A paragéphez, akiben az játszódott le, hogy ha emlékszik rám, akkor majd begipszeli a teljes testem és letol az alagsorba és ott fognak rajtam kísérletezni. Nincs felvételi lapom, a rendszerben már elhagyta az intézményt szerepel, nyomom sem marad ha eltűnnék. Azt hiszem ekkor kezdtem intenzívebben beszélgetni a barátommal, mert ha megszakad egy gondolatsorom csak feltűnik neki, hogy már nem vagyok ott. De lehet, hogy inkább örült volna ha csöndben hagyom szunyálni. Mondjuk, igazán annak örült volna nem is kell bevinnie a kórházba. Végül a doki hanyatt fektetett két széken és az plafonig emelte a lábam, amit a barátomnak kellett tartania amíg sorra nem kerülök.
Tudtam ám mire megy ki a játék. Majd kimegy belőle a vér, ő meg azt mondja, hogy, na látja, kár volt bejönnie. Így elhatároztam, hogy akár jobb lesz, akár nem, azt mondom majd, amit korábban megtanultam, miszerint "Jelentem, ájulás közelében a fájdalom!" Mire én következtem, már ott volt előkészítve a műanyag gipsz is. Csak, hogy oldjam a légkört, viccesen előadtam a János traumás rémálmot vele kapcsolatban. Nem hatotta meg túlságosan, inkább megkérdezte, hogy "Mennyit fizettem a gipszért délelőtt?" "9800-ra adtam 10 ezret." mondtam. Stílusosan. Mire ő, "Rendben, akkor most is annyi lesz." "Na, na – folytattam – de most azért vagyok itt, mert a délelőtti doki szorosan tette fel. Miért kellene akkor fizetnem még egyszer ha rossz munkát végzett?" Teljesen higgadtan válaszolt: "Jó, akkor hozom a mankóját, reggel jöjjön vissza és reklamáljon annál, aki feltette a gipszet."
Ebben a pillanatban rántottam elő a tízest. Tulajdonképpen pont ennyi volt nálam, mert azért számítottam rá legbelül. Hát ez volt az én minimum pontom és nem volt semmi esélyem elmozdulni róla. Többször kérdezik ezt az ügyfelek, hogy mi van akkor, ha a másik túlerőből indítja az alku arénát. Hát ez. Gyorsan végiggondoltam a lehetőségeimet. Fáj reggelig – holtpont - vagy folytatom tovább. Ennek meg ára volt. Persze, mint tárgyalási tanácsadó, gondolkodtam ott fekve, görcsölve a fájdalomtól amint feszegette a lábfejem, hogy lehet-e bármilyen kívánságlista tételem? Hiába forgattam a szemem, talán 1 kiló gipszet kérhettem volna de inkább úgy gondoltam, az összes kívánságom, hogy bárcsak vége lenne és otthon lehetnék.
Lehet, hogy eladom a félelmeim Stephen Kingnek aztán évek múlva elvállalom a főszerepet a filmben és annyira hitelesen fogom alakítani a hullámvasúton nyakig begipszelt nyomorékot, hogy nagyon híres leszek. Majd megtanítanak angolul is és Nobu velem nyitja az éttermeit. Mindezt azért mert részese voltam a magyar egészségügynek. Kell a fentiekhez „Na mit tanultunk ma?” összefoglalás? Ugye nem.
u.i.: Ti tudtátok, hogy a gipszelők ilyen helyeken nem is orvosok? Ők a gipszmesterek. Ja, ja. Gipszmesterek. Ezt csak a hülye nem tudja, az a fajta aki nem jár kórházba. 9 ilyen van az országban, papírral. Ebből az egyiknek viselem a (már) kék csodáját. Egyébként 28 éve csinálja a Fiumei úton. És azt tudtátok, hogy nem szabad megemelni a fejet bokaállítás közben és a kezednek a hasadon kell lennie mert megmozdul a bokád miközben köt a gipsz? És egy kedves mondatát is idézném: "Inkább most legyen csíkos a gatya (a fájdalomtól) de jól álljon a lábad." Ugye, ugye.
