Még mindig a bokám. Hát hiába, ha nem ér sok inger, akkor azzal vagyok elfoglalva, ami a legjobban foglalkoztat. Mégpedig az, hogy miért is nem tudok már járni. Azaz a bokám. Nem ígérem meg, hogy abbahagyom a témát amíg a galambok röhögve eszik a fűmagom mert már tudják, hogy a mankóm nem vágom hozzájuk, oda meg úgysem érek gyorsan. Az a gyanúm, hogy fogom még magam szórakoztatni: körzeti orvos, gyógytornász, főnököm stb.
Szóval kértem a körzeti orvostól kontroll röntgenre beutalót (külön sztori, hogy miként ismerkedtünk meg, később biztos megírom azt is), mert a tegnapi gipsz levétel és a bokám nyomorgatása félelmet keltett bennem a felépüléssel kapcsolatban. A doki már az első gipszelés után is azt mondta, hogy egy elmozdult csontkitörés (amit persze miért is nem tett vissza a műtét során basszus?) épp az újabb műtét határán mozog. Felhívtam a szeretett csapatsportom orvosát, aki időpontot is adott a következő napra a Sportkórházba.
Bemankóztam az 5-ös épülethez és láss csodát, reggel 8-kor már nem tudtam leülni üres szék hiányában. Később tudtam csak meg, hogy reggel hétkor is csak a tizedik lehettem volna. Na, legalább a rendelés pontosan kezdődött, fél kilenckor. Szuper. Kezdünk a varratszedősökkel, aztán az átkötözősök és majd utánuk a tömeg. 11-ig 3x kérdeztem meg a nővérkét, hogy hívtak-e már és mindig unott fejjel kérdezte, hogy "Neve?" "Ja, nem."
Délben épp kint szivaroztam, mert a kinti 30 fok lényegesen kellemesebb volt a benti 40-nél, mert például nem volt izzadságszag. Egyszer csak leült mellém egy bringás fiú, felkötött karral, egy napos kulcscsont töréssel, drótokkal, lemezzel, nagy fájdalommal, anya sütivel stb. (nem, nem volt a homlokára írva, csak hát ez a kommunikáció mire nem képes) majd megjelent a bent még morcos nővérke is, és vidáman csacsogni kezdett a scráccal. Nyilván, a srác félmeztelen, izmos, fiatal, nekem meg maci hasam, morcos fejem van és így sokat kellett volna okosakat beszélnem, hogy ugyan azt a vágyhatást elérjem a fehér köpenye alatt. (igazán zárójeles megjegyzés, hogy ha egyszer majd nővérke leszek, biztosan a sportba kéretem magam. Itt nagyobb a jó testek aránya mint máshol, egyszer meg úgyis felépülnek és ha kedvesen ápoltam...) De legalább kihasználtam az alkalmat és informálisan kérdeztem meg, hogy segítsen már, a csapatunk orvosa - akivel beszéltem is tegnap telefonon -, mikor akarja csodatekintetét rávetni a lábamra, mert eléggé fáj már ennyit várakozva. Talán bejött neki a sport, vagy mert megindokoltam ismét, de a lényeg, hogy a nővérke elképesztően kedves lett. Mintha kicserélték volna a bentihez képest. Az eredménye pedig, hogy 5 percen belül bent voltam a rendelőben és együtt vártuk az orvost. Közben képeket mutogattam a laptopomról – eredetileg a röntgen felvételek miatt vettem elő -, a csapatról, a labdáról, a sérülésről stb.
A doki azzal kezdte, hogy nem tud átvenni az osztályára ha máshol műtöttek, mert az etika, meg a jog meg a főnöke. Megabasszus. Kit érdekel mindez? Én csak annyit akarok, hogy rendesen meggyógyuljon a lában. Ha kell műtsék meg még egyszer, most, és ennyi. Nem fogok senkit beperelni ha rosszul csinált valamit. Erre ez a muki meg azzal jön, hogy széttárja a karját egy félmosollyal, miközben a véleményre várok étlen-szomjan izzadtan 4 órája. Székely bácsi és a balta ugrott be, abból is a vicc kategória. Na nem. Ha bent vagyok, akkor annak már eredményt is lesz, nem fogok megszégyenülve kimenni a tömeg elé. Így amikor az ajtóhoz ment, hogy kiengedjen, feltettem neki a csodakérdésem: "Ha már hoztam beutalót, amivel le tudja védeni magát, akkor mint a nemzeti válogatott orvosa, milyen körülmények között készíttetne egy friss röntgent és mondana véleményt?" Három másodperc volt a töprengés és már diktálta is a kedves nővérnek a kódot én meg mehettem a röntgenbe.
A következő 1,5 óra eseménytelen várakozással telt, mire a botommal keresztül vághattam magam az áporodott szagfelhőn és meghallgattam a konzultációt: ő műtene, de menjek vissza az operáló intézménybe. Ez az utolsó tagmondati rész került a zárólapra. A műtét javaslat nem. De legalább már 3 különböző orvosi véleményem volt. Megaremek. Mehettem haza. Estebédelni, dühöngeni, telefonszámlát gyártani a történtekkel. Mindezt úgy, hogy egy csomó kis műanyag játékot készítettem magam köré a teraszon és frusztráltságtól elvadult gonosz fejjel vártam a rohadék galambokat.
Azért van itt tanulság. Kettő is. Na nem az egészségügyről általában, meg a TB fizetésemről, az ellátásról, a fene nagy etikáról stb. beszélve. Az egyik az, hogy gyakran érdemes a másik féllel informális közegben találkozni. Akár elhívni külső helyszínre, de ha ez nem megy és fontos az üzlet, akkor megkeresni a privát életében (szórakozás, kocsma, vagy akár a munka utáni bevásárlás közben véletlenül mögé állni a kasszánál – egy csomag rágóval :). A másik a "Milyen körülmények között…" kérdés. Csodákra képes. Ha csak az esélyét megadod, hogy válaszoljon, rájössz majd, hogy sok esetben annyira banálisak a körülmények, hogy bármikor teljesíthetőek. Ha meg nem, akkor legalább tudod, hogy sokba kerül és magadat (meg a főnöködet) is ezzel nyugtathatod.
u.i: ez a megmagyarázom dolog már kétszer bejött kórházban. Ki kell próbálnom valami versenykörnyezetben is és ha ott is működik, akkor hívő leszek.
