Te tudod mit gondol rólad a barátod? Az egyik jó barátod. De úgy őszintén, minden nyál nélkül. Például, ahhoz mit szólnál, ha azt mondaná rólad - másnak, hogy „Ja, ő? Olyan mint egy darab nyers hús!”Ennyi.
Egy darab nyers hús.
Azért egy kis hátteret hozzáadok. Én úgy érzem, hogy körülöttem nagyon megváltozott a világ. Nyers lett, karcos, durva, főként üres és sokszor mohón gonosz! Ezért vihetett szép lassan a gondviselés kis közösségek felé. Olyan mikroközösségekbe menekülök, ahol végre nem az a fontos, amilyen vagyok, ami vagyok, hanem csak az számít, amit a többiekért teszek; még ha csak egy pár jó szó vagy mosoly is az. Nincs egyébre szükség, csak egymásra. És a kérdés, hogy vajon mit lehet "ekkora" elvárásért cserébe tenni? Hát sokat, mindent! Ami biztos, örülök, hogy van ilyen és köszönöm, jól érzem magam bennük.
Na, ebbe, ebbe a menekült-struccos, zárt rendszerbe csap bele belülről a külvilág. Egy jó centis szelettel az arcomba, a fülembe. És védekezésként csak annyi jön, hogy „na ne már! Ácsi-ácsi! Ne csak azt mond, hogy egy darab nyers hús vagyok, hanem azt is, hogy mit tegyek ellene? De ne közhelyes, ócska megoldást mondj! Fejtsd ki, értelmezd, segíts! És ne a hátam mögött, hanem nekem mond.
Összeestem.
Úgy emlékszem, hogy amikor meghallottam, csak nyeltem egyet és nem szóltam. Zakatolt az egóm és az agyam. Aki nekem mondta a szavakat - a kérdező, azóta fontos ember nekem, a mikróm tagja -, azért akarta tudni a véleményt, mert érdekeltem. Engem pedig végre egy tiszta vélemény érdekelt és hát ezért szedtem ki belőle. Ő meg nyilván azonnal javítani akart, hogy ez mégis, milyen jó és nagyon pozitív üzenet. De nekem ekkor csak a vizuális mozaik összerakás volt meg. Jöttek a képek, hogy mekkora a hús, milyen vastag, zsíros-e, izzó vörös-e vagy csak piros, még rosszabb: fakó? Véres-e a felszíne és húslé van-e alatta. Érzem-e a szagát?
Ekkor már csak a saját hangomat hallottam. Aztán pikk-pakk, megfordult minden és két kérdés ugrott be: „miért gondolod, hogy a „nyers hús” rossz? Mondta ezt valaki?”
Ezért képzeletben beleharaptam a nyers színhúsba és alig hittem el. Omlottak a szálai számban és alig kellett erő a kezembe, hogy kitépjem a fogaim zárásából a maradékot. Még ahogy ezt most leírom, még most is ömlik a nyál a számba. Fantasztikus íze volt!
Tele volt lehetőséggel. Láttam magam előtt a sznob barátom, amint a legjobb nyers húst teszi óvatosan a deszkára. Tudom, hogy csak jót vesz. Ez a kattanása. Azt hiszi, hogy ha nagyon jó, akkor bármit csinálhat vele, mert jó lesz a végeredmény. Azért, mert gondolja, hogy az a kiválóságát, már jóval az érintése előtt magában hordozta.
Magamhoz tértem. Odafordultam a még mindig beszélő ismerőshöz és azt mondtam: „Állj, állj, állj! Figyelj, én elég kevés dicsszót kaptam az elmúlt években és talán ezért vettem ezt meg nehezen észre: még soha, senkitől nem kaptam ilyen elismerést.”
Szóval, kösz! (majd megsütöm neked a háznézőben) - „RawBeef” Tollas Attila
