Azt mondják, hogy a dohányzást nem lehet abbahagyni, csak szüneteltetni. Lehet. Nekem mindegy. Így, akkor én pont most egy éve szüneteltetem. Az azonban biztosabb, hogy a mai névnapom, sokkal inkább tekinthető a születésnapomnak. Alább pedig egy-két tapasztalatom az elmúlt 15 évről:
Emlékszem, volt egy barátom és amikor a Balatonhoz mentünk volna az első valamelyik Trabantommal, akkor ő rá akart benne gyújtani. Én meg mondtam, hogy inkább majd megállok, mire ő, hogy lehúzza az ablakot. Végül kiraktam az autóból és nem mentünk el. Ekkor még nagyon sportoltam.
Aztán az első mobiltelefon bizniszről, Svédországból hazafelé érkezve a dohányzó sofőrtől a számba került egy cigi és a köhögőroham utáni szédülős-jó érzés magával húzott - két részletben.
Azért két részletben, mert az első alkalommal cigiztem. Akkor a már feleségem aztán addig nyúzott, hogy végül talán egy szerelmes éj után elhagyta a számat a "hát legyen, ígérem, hogy leszokom a cigiről" mondat. És ekkor tényleg leszoktam a cigiről. Eltökéltem, hogy cigi nem érinti többet az ajkam és azóta nem is tette. Viszont rászoktam a szivarra! Aztán a szivarkára - különböző méretben, hosszban és büdösségben. De cigit soha többet nem szívtam - a dohányzás maradt.
Az igazság az, hogy a tartós változáshoz belülről kell érkeznie a kényszernek. Rám egyáltalán nem hatott a külső "megmondás". Évekig próbálkoztam mindenféle eszközökkel. Ismételt feleség kérésre elmentem mágnesezéses cuccra - majd röhögve eljöttem. Aztán kb. egy nyaralás árát költöttem tapaszokra és gyógyszerekre. Az utóbbi egy olyan durva cucc volt, hogy minden reggel öklendezésig hányingert okozott és semmi kedvem nem volt rágyújtani. Délben már igen, majd egy idő után már a reggeli bevétel előtt szívtam inkább. De a beteg az egészben a saját magam hitegetése és áltatása volt. Ex kollégáim pedig igazán mellémállva kommentálták is a leszokási kísérletet, amikor megláttak a kocsiban fusiban füstölni: "Na, ugye mondtam, hogy nem fog menni!" Hát így megy ez.
Pont egy éve, téli alapozó edzés gyanánt elmentünk egy (tornaóra szerű) edzésre és én döbbentem néztem, hogy az erősnek hitt, "sportos" testem és a hozzá tartozó óriás egóm 30 perc alatt szilánkosra robbant. Úgy emlékszem, hogy hánytam. A "baromi erős gyerek vagyok" érzés biztosan távozott. Én - illetve aki még megmaradt belőlem - pedig hazafelé kidobtam a maradék doboz szivart a kocsi ablakán. Egy belső vágy miatt végeztem egy másik vágyammal. Belülről jött, nem szólt senki. Nem azért, mert a gyerekeim majd rossz példát kapnak és az unokáimmal majd nem tudok focizni - meg ilyen "szép" dolgok miatt. Azért nem gyújtottam rá többet, mert a cigi hatásai miatt a felépített, bár talmi énképemet összetörtem. Valami cél elérése érdekében vállalok áldozatot, nem pedig áldozatot vállalok önmagáért az áldozatért. Ez nekem nagyon fontos tanulság bármilyen változáshoz.
Legalább 2 hónap kellett ahhoz, hogy megszabaduljak attól az iszonyatos légszomjtól, amit minden edzésen éreztem. Aztán kezdett megfordulni és már tudtam kézen állni egy percig és bár nem szerettem bele, csinálni 7 percig burpee-t. Erősebb lettem, gyorsabb, jöttek a sikerek. Egyre kevesebbet kívántam a cigit és amikor mégis jött az érzés, akkor vagy elmentem edzeni vagy csak arra gondoltam, milyen eredmények vannak már mögött. Az első nagy lépés után kis lépéseket tettem csak. Mindig kitűztem valami célt és azért dolgoztam. Egyrészről vicces, hogy ami nekem cél, az másnak könnyű semmiség, másrészről az is vicces, hogy az én motivációmat csak én értem igazán, a körülöttem lévők nem. Például, hónapokig készültem az egykezes kézenállásra, aztán jött egy srác, aki második nekifutásra megcsinálta. Hihi, hát ez is csak így megy.
A lényeg, hogy nekem a sport segített. (köszönet az edzőknek (alább páran) és az edzőtársaknak). Azért azt a tényt meg kell említenem, hogy hosszú még a fejlődési út előttem. Már vannak is új célok: az egyik a háromszáz double unders-t egyben. Végül is nem lehet olyan nehéz, csak ugrálni kell. Tollas Attila
u.i: Ja, azt mondják, hogy meghízol, amikor abbahagyod a cigit. Ez igaz. Az is mondják, hogy több pénzed lesz majd. Ez nem igaz. Viszont eddig kevesebb kabátomat égettem ki. Meg sokkal jobban érzem magam. Tök jó volt, amikor a kölök odajött egy nappal a közös sprintünk után és azt mondta, hogy "Apa, nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan tudsz futni. A végén legközelebb azért ne ess majd el mert megint én nyerek!"
tényleg köszönet nekik: edzőbácsik: Ákos, Tomi, Géza (Testakadémia), Attila, Norbert (Crossfit Spark), edzőnéni: Detti (Cross and Lift Community)
