Büntetést fizetni mindig rengeteg érzést vált ki belőlem. Főleg negatívot, és ahogy ezt most leírom, tulajdonképpen egy pozitív sem ugrik be. Szóval a két fő érzés: 1, a francba, hibáztam és most bűnhődők - bár fizetek és már vége is. 2, a pénznek nagyon sok jobb helyét is tudom, mint a közkassza gyarapítása. Kiváltképp külföldön.
Egy 2 napos bécsi konferencia után, meghívásra pozsonyi kitérőt tettem. Abba a városba, ahol rendkívül szemfülesen oldották meg a parkolási gondokat. Számozott parkolókat festettek fel, így az ott lakók, a házuk előtt tudnak megállni. Más meg kb. sehol, illetve azért ez nem igaz, mert tényleg szép számmal vannak fizetős parkolók. Nekem azért ennél sokkal nagyobb szerencsém volt, mert - bár sokat köröztem, az esti lámpák gyér megvilágításánál - sikerült is találnom egy helyet: olyat, ami nem számozott és nem is volt sarkon, mert ugye ott sem lehet állni.
Gyenge italozás után kerültem ágyba és mivel rohanni akartam haza, még dél előtt felkelve sietve elintéztem pár dolgot. A súlya nem volt nagy, de azért, hogy nem keljen további roamingot fizetni, lekapcsoltam ezt is telefonról. Majd a széles mosoly, amivel az autómhoz közeledtem, tényleg egy milliomod másodperc alatt vált semmivé, látva rajta a kerékbilincset. Sárga vonalra álltam…
Hehe, se roaming már, ahogy euró sem maradt, se szlovák nyelvismeret, se rohanás haza.
Egy pláza kávézójában mormolt gyors számvetés után, kevés lehetőséget tudtam csatasorba állítani. A bankkártyám nem volt nálam (nehogy költsek - hehe megint), így a kp felvét nem ment, hitelkártyát meg erre inkább -egyelőre- nem. A bankok azonban nyitva voltak, nálam volt (ablakpárkány vételre szánt) forint és így már csak a bünti összegét kellett megtudnom. A pincérlány meg tényleg nagyon kedves volt, mert megnézte a neten, hogy 80 euró lesz. Pafffff. 80 euró, mert nem láttam a sárga csíkot. Basszus!
A rendőrséget hívva csak az angolt és a magyart tudtam kommunikációs alapként felajánlani, de hát ők voltak otthon, és a szlovákot maradt. Mondom, hogy nem értem, de csak mondja, én meg az utcanevet - hátha majd az segít. Ugyan nem hiszem, hogy itthon más a helyzet és tényleg igazán rémes, amikor beszélsz, de olyan nyelven válaszolnak, amiből csak az autómárkámat értettem: wow, mondom, hogy „yes, yes”, majd ő is mond valamit. Én meg hogy „yes, yes” és akkor letette.
Vártam egy jó időt, mire megjöttek. Nekem fülig ér a mosolyom és csak mantrázom, hogy szori, szori, meg hogy bocsánat, elnézést, nem láttam. Megy a mosoly kétezerrel, mert mi van ha több mint 80 és akkor tényleg telefonos segítséget kell kérnem.
Elkéri a papírokat az egyik, írja, írja, majd beszél a másikhoz valamit, az meg mosolyog, miközben veszi le a bilincset és alig érthetően mondja, hogy tventi.
„Twenty euró” - mondja a felíró én meg a nap első p.jpg)
ozitív sokkját kapva a lehető leggyorsabban adom a kezébe, nehogy meggondolja magát.
Hazafelé meg az elvárások alakítása jutott az eszembe. Olyan boldog voltam, hogy mennyit spóroltam és mit fogok kezdeni a megtakarított pénzzel (euróban). Tollas Attila
