A Baleseti Sebészeten a nővérek gondolom ugyan azt csinálják, mint mindenhol máshol az ország egészségügyi intézményeiben. Szerintem kifejezetten kedvesek, értik amit csinálnak és lehet velük üzletelni. Mondjuk, azt kicsit megalázónak érzem, hogy 24 órával a bokatörésem után és 12 órával a 20 centis vágású sebemmel – tele fémmel, csavarokkal, mint kedves barátom megírta, nem könnyű az út a kiborggá válás felé – azon kell jártatnom az agyam, hogy hogyan kapom meg azt a narkózist, amivel legalább kicsit tudok aludni.
Úgy kezdődött, hogy bejött egy orvos és arról érdeklődött, hogy "Mennyire fáj egy 1-10-es skálán?" Teljességgel ostoba kérdés, amit el is mondtam neki, mert ugyan mi a viszonyítási alap? Ha segítek neki, akkor, mondjuk a műtétből felébresztve, azt volt az elcseszettűl fáj, azaz a 10-es, akkor néha vannak 6-8-as rohamaim, de most csak 3-4es. Tudomásul vette, majd elment. Kisvártatva megjelent a nővér és hozott két fehér bogyót és közölte, hogy a doki szerint, nekem nem is fáj olyan nagyon, elég lesz ez is. Basszus! A doki szerint, mi? Hát majd neki kell minden reptéri ellenőrzésnél levennie a cipőjét, mert besípol az a fél kilónyi fém vagy nekem?
Mondtam a nővérkének, hogy, ”Ok, de hol van az a sárga/zöld kapszula legalább?” „Ja, az morfin származék, az túl erős nekem!” – válaszolta. Na gondoltam, akkor nekem pont az kell. Mondtam, hogy minden tiszteletem a dokié, de korábban – 4 órája – még az is volt a csomagban, így ragaszkodom hozzá, hogy hozzon belőle egyet. Megtette, ezzel nyílt utat adott a zsarolásom következő szakaszához.
Egy másik nővért kérdeztem a hatásmechanizmusáról aki végül elkotyogta, hogy ebből ö mindig 2db-ot ad /alkalom a nagyon „fájósoknak”, többet nem lehet de most nem ezt nem ö adagolja ki, hanem a kolléganő.
Aki meg is jelent a 2. gyógyszerosztásnál és hozta az egy szem boldogságomat, meg a két szem gagyit. Azonnal mondtam, hogy a legjobb tudomásom szerint ebből akár kettőt is adhatna és nekem piszkosul fáj. A válasza az volt, hogy a doki nem akarja, hogy rászokjak. Tényleg? Hát engedje már meg a kedves doki, hogy egy egy napos műtöttnek még fájjon és adjon már, ha mégsem mondja, hogy tilos.
„Nem lehet, nem írhatom felül a doktor urat.” Hmmm, fincsi, elhangzott végre a „nem” (imádom!). „Rendben, én értem, hogy nem írhatja felül – mondtam -, de itt most két lehetősége van. Az egyik, hogy adja a két bogyót és akkor tudni fogja mit vettem be, a másik hogy magam csillapítom a fájdalmam a nálam lévő Algopirynnel és a Cataflannal. Abban az esetben, ha rosszul leszek, is Önöknel kell rendbe hozniuk, de nem fogja tudni, miből, mennyit vettem be. Mi legyen?” Kérdeztem végül, de persze egy ilyen édesen csomagolt „orosz front” ajánlatnak nem lehet ellenállni.
Azóta kettő morfinos cuccot kapok és nem fáj. Gondoltam, majd abbahagyom, nehogy igazuk legyen és rákapjak az ízére, de ma sajnos szervezetem elégelte meg. Éreztem, hogy nem kell már bevennem a reggeli adagot, de nem bírtam ellenállni. Hát kaptam is olyan görcsös fejfájást, hogy azt hittem áttolnak majd az agysebészetre. Hát igen. nem szokta a paraszt a drogot. Fiatalon kellett volna beleszeretnem, most már mindegy.
A lényeg, hogy annyi cuccot tudtam végül kipréselni a gyógyszeres szekrényből, hogy bőven van itthon a további fájdalom enyhítésekre. Például a varratszedésre. Mert ugye épp eszű ember nem dől be a dokik „Kicsit kellemetlen.” vagy „Mint egy szúnyogcsípés.” dumájának. Egy „pasi” meg végképp nem. Talán azt is megírom.
Ja, a fentiekből két tanulságot mesélek majd mindenkinek: az egyik, hogy beszélj érthetően. Ha egy doki kérdezi mennyire fáj, csak egy válasz lehetséges: „Ez már az ájulás határán van!” A másik, hogy időnként egy vagy-vagy ajánlat könnyen megoldás lehet egy problémára. A vitát meg hagyjuk másra.
