Ok, ok, ez is komolyabb, de mivel a sajtóban (még) nem jelentek meg ezek a gondolataim a kormány tárgyalási taktikájáról, megosztom veletek - talán idevágó. Az itt jobbra (:))lévő kérdés is jó egyébként . Én speciel baromi sokat. Tulajdonképpen én mindig fizettem azért ha tanulhattam. Azzal pedig soha nem fogok egyet érteni, hogy az én adópénzemből tanított friss munkavállalók külföldre menjenek dolgozni (részben azért, mert itt "minden szar" és ott folyik az aranypatak) Tanulni azért nem mennek, mert ott fizetni kell érte. Nagy dilemma lehet ez, én már nem emlékszem rá!
Ígérem, karácsonyig azért lesz még mókásabb is. Ja, és ezt is bátran lehet kommentálni...
Az elmúlt hetekben a felsőoktatáshoz kapcsolódó események arra ösztönözték a Scotwork Magyarország tárgyalástechnikai szakembereit, hogy kielemezzék a kormány és a diákok közötti tárgyalássorozatot. Az analízisből kirajzolódik egy érdekes tárgyalási taktika, melyet csak a monopolhelyzetben lévő fél tud használni.
Az elmúlt két hétben a kormány és a diákok között lezajlott tárgyalási folyamatokat vizsgálták meg és az elemzésük egy érdekes tárgyalási taktika alkalmazására világított rá. Tollas Attila Scotwork vezető tanácsadója ismertette az elemzés részleteit.
A diákok utcára vonulását minden kormány megsínyli. Nem lehet ez másként Magyarországon sem, kiváltképp ha ez a választási ciklus utolsó negyedében következik be. Ezt az alapvetést szigorú tényként kezelve, kifejezetten izgalmas taktikát lehet felfedezni a kormány felsőoktatási keretszám bevezetése kapcsán. Az indoklásban részben elhangzott az is, hogy több olyan hallgató van, aki hosszú ideje élvezi a felsőoktatási intézmények előnyeit, ezzel részben elvéve a helyet további hallgatóktól, részben költséget jelent az állam számára. Ez meg nem határozott, de vélhetően pár ezer fős létszám semmit nem jelent ahhoz képest amekkora szavazóbázist veszíthet vagy állíthat a kormány maga mellé.
A monopolhelyzetben lévő tárgyaló bátran alkalmazhatja azt a taktikát, hogy lényegesen magasabbat kér az elején, méghozzá úgy hogy biztos az elutasításban, majd abból engedve éri el a kezdetektől meghatározott célját. Amennyiben ügyesen csinálja, úgy az eredetileg meghatározott igényt engedményként értékeli a másik fél. Ennek feltétele, hogy a végcél - akár - lényegesen kisebb legyen az első kérésnél. Az engedmény így valósnak tűnik és ez arra készteti a másik felet, hogy az engedményért cserébe engedménnyel válaszoljon, vagyis elfogadja a kérést. Az egész folyamat csak látszólagos, hiszen a nyitó ajánlat tudvalévőleg irreális is volt, mégis több lehetőség ad. Az egyik, hogy a fokozatosan történik az ajánlati kérés csökkentése, akkor azzal megmutatható a rugalmasság és kompromisszumkészség. A közvélemény elé tárható, hogy „mi többször változtattunk az eredeti elképzelésen és rengeteg engedményt tettünk, így a megállapodás nem rajtunk, sokkal inkább a másik félen múlik”.
Szintén lehetőség a hiba belátása és az ebből kovácsolható emberi együttérzés pozitív következményei. Jelen esetben a hallgatók majd szívesebben szavaznak olyan politikai résztvevőkre, akik belátták, hogy tévedtek, „meghallották a hallgatók szavát” és kijavították a hibát. Főleg akkor, ha ez időben olyan hosszú folyamat eredménye, hogy a felidézés a kellő időben fog megtörténni. Nyilván az ’ezt tettük’ választáskori kommunikációs listának fontos eleme lehet, ez az amúgy bármilyen megszólításra immunis korosztály (és az általuk befolyásolható szülők) számára.
Várhatóan a kormány kommunikációja tele lesz átfogalmazással. Eddig jelentősen visszavettek a keretszám csökkentésből és most azt mondják, hogy majd utólag elszámolunk. Ez teljesen új ajánlatnak hangzik és óriási engedménynek tűnik az idő használata. Pedig nem sokban különbözik a kezdetektől és az elfogadható ajánlat feltételezhetően nem lesz a karácsonyi ajándékok között. A fent leírt taktikához hasonló esetben a végső bejelentést a pozícióját erősíteni kívánó vezetőnek érdemes megtennie, így könnyen észrevesszük majd a folyamat végét.
Még ez jutott az eszembe a taktikáról:
Az utolsó 100 komment: